Dalone blogja

"Egy festmény egy vers - szavak nélkül,
Egy vers egy festmény - szavakban. 
A zene mindkettő. "

A Google 10 éves születésnapja miatt újra meg lehet nézni a 2001-es keresőt, és az akori lapok között lehet keresgélni.
Egyébként itt a kereső: http://www.google.com/search2001.html

Próbaképpen beírtam a Bin Laden nevet, (ugye a 2001-es dátum miatt), és döbbenetesen kevés találtatot dobott ki. A mai 18 700 000-rel szemben csak 175 000.

Egy normálisabb témát keresve a music szóra is sokkal több találat jött ki (milyen meglepő :D) Az akkori 40 millióhoz képest ma már több mint két milliárd találat jött ki!:)

Szerintem ez egy nagyon jó összevágás ebből a fimből, amit személy szerint én nagyon szeretek!:)
Úgyhogy mindenkinek jó szórakozást erre a négy percre!:P

"Hogy lásd egy napod mennyit ér, néha látnod kell;az élet hogyan fogy el."

"Mi is így suhanunk a téridőben. Milliószor élünk, és meghalunk.Találkozunk és búcsúzunk."
Doktor Herz-musical

Itt a szöveg:

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

A tavaszi viharban

Bepaskol a szemembe
Májusi fa-virágot
Ez a tavaszi vihar.
Könnyű a kacér ágnak.
Könnyű a fa-virágnak.
Ők mégis itt maradnak,
Nekik itt a hazájuk
S nyilnak az új tavaszon.
Nekem tavasz nem zsendül:
Elmentem gyökerestül.
A tavaszi viharban
Állok, mint nagy kérdőjel:
Vajjon merre-merre vet
Ez a szél s virág-osztás,
Ez a nagy, bús lemondás?

73. szonett

Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.
    Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
    Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

Balatonparton

Balatonparton
a nádi világban
megbújtam egyszer,
s csodaszépet láttam:
bóbitás nádon
nádiveréb-fészket,
sásbokor alján
kis vizicsibéket.
Vadruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit
vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a vízpartján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s hazaindultam
nádihegedűvel.

Egy gondolat bánt engemet...

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)

A föl-föl dobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
    Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
    Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
    Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
    Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
    Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal,
    Fizetek válaszodért.

Ki látott engem?

Volt nálamnál már haragosabb Élet?
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?

Szívem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?

Bolond tüzem alágyujt-e sziveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?

Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?

Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?

Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?

Istenülő vágyaimba ki látott?
Oh, vak szivű, hideg szemű barátok.

Ezt a verset is Erikától kaptam. :) Köszönöm neki!

Zimonyi Zita : Töprengés

elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
hogy véss kőtábla-szívedbe?

Ezt a verset Erika küldte nekem, köszönöm szépen itt is!:)

Zimonyi Zita: Csak a kezed súgott reményt

Szemed száz hideg csillaga hullt rám,
s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850. márc. 19.)

Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

85. szonett

Múzsám némultan vonul vissza, míg
Magasztalásod, gazdag hódolat,
Arany tollal tárolja betűit:
Kilenc Múzsa csiszolja szavukat.
Más jó szókat ír, én jót gondolok,
S -- bamba sekrestyés -- Ámen-t zendítek
Minden himnusznál, mellyel hivatott
Elmék műgondja áldja nevedet.
Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér,
S szívem minden ünneplést megtetőz,
De csak lelkemben, amely érted él
S (bár szóban lassú) mindenkit előz.
       Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem,
       Nekem igaz, gondolat halk beszédem.

  Távol zongora mellett

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.

1922. ápr. 11.

Shakespeare: 113. szonett

Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
s ami azóta mondja, hol az út,
félig szolgál, félig vakságba vész:
látni látszik, de tényleg kialudt;
mert nem adja át a szívnek, amit
elkap, madarat, rózsát s egyebet;
gyors tárgyai nem hatnak lélekig
s a maga képeit sem őrzi meg;
mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.
       Csordultig veled, többre képtelen:
       igy tesz hűtlenné túlhű szellemem.

Budapest

Itt egy arany tábláju gyógytár:
a polcokon sok vén doboz;
karszéke régi és kopott már,
de oly hívó és otthonos.
A nagy üveg-ajtón ki is hat
a furcsa, gyógyszertári friss szag. -
Ott újra más újság akad:
egy drágalátos kirakat.
Előtte búsan elborongok:
uj bonbonok, sajt - frissike, -
aszalt gyümölcsök, friss csibe,
s elhagynak újra mind a gondok;
mert minden mélabút leront
egy - jól pirított csirkecomb.

Imádott Pest, bármerre járok,
néped, piperkőc dandy-id,
sőt gyilkosod, s aszfaltbetyárod,
de főleg egy, mi felvidít,
és ez az egy tar, elfogódott,
gomboltkabátú ősz tudósod,
ki egy betű, hangjel miatt
a síkra száll és felriad,
nagy zajt kavarván a piarcon...
Ha egykor bosszantott nagyon,
de most babérjuk meghagyom,
hüvös galyáért nem tusakszom -
Őket mindenki megszoká:
hát éljenek mind, mind soká!

1906

Óh Szív!Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége