Világos Gerda
Van, hogy a fájdalom láthatatlan felhőt von körém,
És nem hiszek már semmi jóban soha, soha többé..
Mikor a félelemtől az eszem vesztem el,
S nem tudom, a következő perc, mit vesz el?!
Előfordul, mikor, mint az alagút végén a fény,
Felcsillan a távolban egy csalfa kis remény.
Aztán jön egy új árny, s visszatér a remegés,
Arcomról könnyek mossák le a nevetést.
Néha azt mondom, bárcsak vége lenne!
Valami, bármi, a szenvedésnek véget vetne!
Ilyenkor a sors titkos jeleket küld felém,
És elkezd játszani különleges hangszerén.
Megszólal a gitár, s a szívem lángra gyúl.
Örülök, de szemembe mégis könny tolul.
És csak szól a gitár, múlikár a fájdalom.
Hát felejtsd el, mi bánt, s énekeld dalom.
